Elöregedő társadalomban élünk, de vajon tudjuk-e hogy egyáltalán miért öregszünk? Kötelező-e az élőlényeknek meghalniuk? Ha átfogó képünk van az életről és a halálról, olyan válaszokat találhatunk, amelyek segítségével levehetjük öregedésünk terhét a társadalomról, és megbirkózhatunk saját szervezetünk leépülésével. Ehhez pedig az evolúciós nézőpontot kell elővennünk.

Egy életjelenségünket sem övezi akkora misztikum, mint a halált. Amióta górcső alá vettük az élet elmúlásának jelenségét, sok apró részlet világossá vált. Felfedeztük, hogy sejtjeink módszeresen követnek el öngyilkosságot (apoptózis), illetve megtapasztaltuk, milyen az, amikor kikerülnek a halál kontrollja alól (rák). Kiderült, hogy az öregedés és halál egy komplex mechanizmus, szigorúan szabályozott elemekkel. Ez felkeltette az evolúciós szemléletű tudósok figyelmét: ugyanis egy bonyolult rendszer nem jöhet létre pillanatszerűen, hanem egy hosszabb folyamat során alakul ki. Ez azt jelenti, hogy a halál, mint életjelenség sikeres volt az evolúcióban. Az evolúcióban, ami a túlélést "díjazza". E paradoxon feloldására számtalan elmélet született.

Kezdetben volt az autokatalízis...

Minden az óceán mélyi forró kürtőkben kezdődött. Az első szerves makromolekulák itt alakultak ki, és indult be az élet egy nagyszerű, ún. autokatalitikus reakció képében (autokatalízis = a reakció terméke serkenti saját keletkezését). Amelyik reakció nem jutott elég energiához, vagy kifogyott az alapanyagból, leállt - ezzel mutatkozott be az életnek az evolúciós szelekció. És kezdte szárnyait bontogatni a halál.

Manapság, évmilliárdokkal a fenti események után ugyanez a rendszer működik: ahhoz, hogy azt a hihetetlenül bonyolult biokémiai reakcióhálózatot, amit biológiai életnek nevezünk, fenntartsuk, testünk alapanyagaira és energiára van szükségünk. Energia kell a növekedéshez, fejlődéshez és szaporodáshoz. A reakcióhálózat mélyén pedig megbújnak az ősi makromolekulák utódai: a génjeink. Elődeikhez hasonlóan ők sem csinálnak mást, mint önnön keletkezésüket, és így szaporodásukat serkentik. Csakhogy ők már rafináltabbak: felépítik és életben tartják a testet, hogy hatékonyabban hozzájussanak a szükséges energiához.

Örök élet helyett szex

Az előbbiekből következik: nem lenne kötelező meghalnunk. Ha génjeink 20-25 éven keresztül életben tudják tartani a szervezetünket, sőt még növekedést és fejlődést is indukálnak, elméletileg folytathatnák ezt a végtelenségig.

Azonban szerencsétlenségünkre génjeink nem a mi testünket választották öröklakásul. Kárpótlásul viszont megkaptuk a szaporodás ajándékát.

Mivel nincs végtelen energia a környezetünkben, bármikor fennáll a veszély, hogy egyszer csak nem jutunk hozzá az elegendő mennyiséghez. Nem is beszélve arról, hogy a természetben egy csomó minden az életünkre tör: élősködők, ragadozók, természeti katasztrófák. Egyszerűen túl sok külső körülmény okozhatja a halálunkat, ezért a géneknek egyszerűen nem éri meg, hogy egyetlen szervezetre tegyék fel fennmaradásuk tétjét. Helyette a következő programot valósítják meg: egy bizonyos ideig a szervezet minden energiát és alapanyagot a saját növekedésére és fejlődésére fordít, egészen addig, amíg el nem éri az ivarérett kort. Ekkor történik egy átkapcsolás (trade-off): a rendelkezésre álló energiát más szervezetek létrehozására fordítja (szaporodik), melyekben szintén saját génjei működnek. Miután ezek a gének átjutottak a kellő számú utódba, leveszik a kezüket az eredeti szervezetről, hiszen nincs már szükségük rá. Nagy eséllyel úgyis megölné valami előbb-utóbb. Öregszünk és meghalunk, mert génjeink számára testünk eldobható.

A halál jutalma: élet és változatosság

A halál tehát nem egy önmagában álló jelenség, hanem hosszú távú, a szaporodásra épülő életstratégiánk része. És ha körülnézünk, láthatjuk, hogy ez a stratégia mennyire sikeres volt: a Földet halandó élőlények milliárdjai népesítik be. E változatosság is ide köthető: hiszen e modellben egyvalami tényleg örök életű: a gén. Az élővilág egészével nagyon nagyfokú genetikai rokonságban vagyunk, génjeink túlérnek nemcsak szervezeteken, hanem fajokon is. Mivel nem ragaszkodnak egyetlen, örök életű testhez, minden szaporodás alkalmával új kombinációban állnak össze más génekkel: minden szervezet egy kicsit más, valami olyan, ami egész addig sosem volt a Föld színén.

Mindennapos tapasztalatunk az, hogy halál nélkül nincs élet - vagy legalábbis nagyon kevés többsejtű élőlény választotta az örök életet az ivaros szaporodás helyett. Azok, akik így tettek (és bizonyára többen is voltak), nem voltak sikeresek az evolúcióban, és kiszelektálódtak.

Az örök élet nem tesz életrevalóbbá.

A kérdés innentől kezdve az, hogy mi vár most ránk, emberekre, miután a modern társadalom megszüntette azokat a körülményeket, ami miatt testünk annak idején eldobhatóvá vált? Biológiai szempontból megoldható-e, hogy kijátsszuk génjeinket és az evolúciót, és elkerüljük az öregedést?

Következő cikkemben az öregedés mechanizmusait veszem górcső alá, és megmutatom: már most egyszerű és hatékony eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy a lehető legtovább éljünk egészségesen.

Források:
Nick Lane: Hajrá, élet! Akadémiai Kiadó, 2012
Mandl József, Machivich Raymund: Orvosi Patobiokémia, Medicina Kiadó, 2007
Gyuris Petra, Meskó Norbert: Evolúciós pszichológia mesterfokon, Pannónia Könyvek Szerkesztősége, 2016

Kép: flickr.com / mujitra