Mindannyian emlékszünk a Tizenkét dühös emberre, ahol esküdtekre van bízva a gyilkosság gyanúsítottjának felmentése vagy elítélése. Szimpatizálunk velük, mivel átlagos emberekként vizsgálják az ügyet, jogi sallangok nélkül. De ez elég indok-e arra, hogy bevezessük az esküdtbíráskodást? A szakirodalom korántsem biztos benne.

A „laikus” szó egy szerveződésnek a tagjait, azon belül pedig a hivatallal nem rendelkező embereket jelenti. A bíróknál ez a szerveződés az állam, amely az igazságszolgáltatás kizárólagos jogát gyakorolja. A laikusokkal szembeni elvárás pedig az, hogy „érintetlen”, józan eszükkel és ítélőképességgel hozzanak döntést a rájuk bízott ügyekben. Elsőre ez nem tűnik logikusnak: ha egy műtétet kell elvégezni, senki nem szeretné a szikét egy hozzá nem értő kezében látni. A válasz a jogtudomány sajátosságaiban rejlik, lássuk, melyek ezek!

A demokratikus önigazgatás eszközei

Az esküdtszéket működtető államokban fontos ideológiai alapot jelent, hogy a nép képviselete és ezáltal a demokrácia erősödik az egyszerű állampolgárok szerepeltetésével. Mivel a hivatásos bírókkal ellentétben őket nem az állam nevezi ki, hanem a választók küldik, egyesek (például az angol Legfelsőbb Bíróság híres bírája, Lord Delvin) egyenesen a szabadság biztosítékának tartották az esküdtszéki rendszert.

Sok ellenvélemény fogalmazódott meg azonban, amelyek szerint hiába döntenek szabadon az esküdtek, a szaktudás hiánya miatt az ügyészek, tehát a vádlók fölénybe kerülnek. Ez pedig magasabb elítélési statisztikákat eredményez. Nem egyszerű a laikus bírók kiválasztása sem: ha egy önkormányzat választja, akkor felmerül a politikai motiváltság gyanúja, ezért a sorsolás a népszerűbb megoldás. A sorsolási rendszert például az USA-ban folyamatosan fejlesztik, hogy minél reprezentatívabban fedje le az összes társadalmi réteget. Ideális esetben a döntéshozók egyenlő súllyal vesznek részt a vitában, érveikkel alakítják a többi tag álláspontját.

Az igazságszolgáltatás legitimitásának erősítése

A jogirodalomban uralkodó nézet szerint egy állam stabilitásához elengedhetetlen, hogy az állami döntésekben megjelenjenek azok az értékek, amelyeket a társadalom magáénak tart. Ennek kitűnő eszköze lehet az esküdtbíróság, amelybe belekerülnek szegényebb és alacsonyabb képzettségű tagok is, ellentétben a professzionális bírósággal, amelynek tagjai magas státuszt élveznek.

Tudományos kutatások vizsgálták az egyes országokban a bíróságokba vetett bizalmat, azonban a várakozásokkal ellentétben az esküdtbíróságok megléte nem növelte ezt a mutatót, pedig a válaszadók mindenütt támogatták a laikusok részvételét. További érv volt az esküdtszék mellett, hogy az esküdtek részvétele terjeszti a jogtudatosságot, népnevelő hatása van, azonban a 21. századi média korában ez a szerep már elhanyagolható.

A laikusok bevonásának hatékonysága

Régi igazság, hogy több szem többet lát, ezt sokan alkalmazhatónak tartják a szaktudással nem rendelkezők bevonásával felduzzasztott bírói apparátusra. Emellett pedig azzal érvelnek, hogy az új élményeket sokkal intenzívebben tudják a laikusok megélni, mint egy sok hasonló ügyet látott szakbíró. A valóságban azonban sok kérdés eldöntéséhez jelentős biztonságot jelent a korábbi tapasztalat és képzettség.

Az ún. Diamond-kutatás alátámasztott egy elterjedt feltételezést: a részletes, hosszú időtartamú szakképzés eltávolítja a jogászokat a társadalmi igazságérzettől. Az esküdtek azonban a körülményeket jóval érzékenyebben figyelembe veszik, ez pedig döntésbefolyásoló hatással járhat. Magyarországon azonban rossz a felhangja ennek a funkciónak, hiszen a II. világháború után a szovjetek az ülnökbíráskodás, azaz a „megbízható” népi elemek bevonásával biztosították a nekik megfelelő döntések megszületését.

Az esküdtbíróságok felállításakor hangoztatott nemes elvek tehát csak korlátozottan igazolhatók, ezért megkockáztatható, hogy Magyarország jelenleg átalakítás alatt álló bírósági eljárásaiban nem szükséges egy ilyen testület. Viszont létezik a meglévő kereteken belül egy reális kompromisszumos javaslat az esküdtbíróság támogatói számára: a szakbírók melletti ún. ülnökök részvétele. Ez a rendszer ötvözi a népképviselet és a humánus eljárás lehetőségét a professzionalizmussal.

Források:
Badó Attila (2016). A laikus bíráskodás létjogosultságának korlátairól a tudományos vizsgálatok tükrében. Állam- és Jogtudomány, 57 (2). pp. 3-15.
Judith L. Maute. English Reforms to Judicial Selection. Comparative Lessons for American States? Fordham Urban Law Journal 2006/1. Article 13.

Kép forrása: nyphotographic.com